1. Fejezet
Kezdődik
A napjaim ugyanúgy teltek majdnem minden nap. A nevem Hineko Toushi, vagyis inkább ez amolyan álnevem. Egy egyszerű lány voltam, semmi több. Voltak álmaim és szerettem álmodozni. A saját közösségemből csak egy dologgal lógtam ki a sorból. A mérhetetlen Japán imádatommal. Igen, ezt úgy kell érteni, hogy minden jöhetett, ami japán volt; nyelv, zene, kultúra, film, anime és kütyük. Nem túlzok, hajlandó voltam még a japán nyelvet is elsajátítani teljes egészében, mindez három év gyümölcse volt. Persze emellett még ott volt az angol; a kötelező nyelv.
Aztán egy napon rám talált a sors…
Unalmas vasárnap délelőttömet a szobámba töltöttem, és tévéztem. Senki ki nem találja, hogy mit néztem. Japán anime sorozat, saját bevallásom szerint a kedvencemet, de az is igaz, hogy mindenevő voltam. Bőszen meredtem a nagyképernyőre, amelybe én fekve belefértem volna kétszer, és a szobám falának több mint a felét elfoglalta. Termetre nem voltam egy magas ember, mindössze – jobb napjaimon – a százhatvankét centit verdestem, persze ez a szám olyankor, amikor görnyedtem, vagy csak nem végeztem el az aznapi nyújtó gyakorlatokat, sokkal kevesebb volt. Valószínű ezért is került be az éves iskolai vizsgálatokhoz, azaz érték, hogy százötvenhét centi, de addig kötözködtem a vizsgálóorvossal, míg újra le nem mért, és így lettem százötvenhét és fél. Szerencsémre.
A szüleim, mint mindig, nyaraltak valahol, ugyanis ez volt a munkájuk, azonban mikor szabadnapot kaptak, azt is ezzel a tevékenységgel töltötték, ahelyett, hogy az egy szem lányuk gondját viselték volna. Talán ezért is menekültem el japán misztikumaiba
A TV bemondta, hogy reklám következik. Nagyon utáltam az ilyet, mert pont a kedvenc sorozatomnál, és persze pont a legjobb résznél volt megint a reklám. „Bleach fan vagyok” feliratú pólómra néztem le, aminek a hátán egy olyan lélekkilökő volt, amitől az ember megjelenik shinigami, illetve inkább lélek alakjában. Persze mivel rajtam volt a póló nem láttam pillanatnyilag ezt a motívumot. Sóhajtottam egyet és leszáguldottam az emeletről az amerikai stílusú konyhába, hogy egy csésze; forró csokit készítsek magamnak, sok tejszínhabbal. A villanyt pont lekapcsolni készültem, mikor szikrázott egyet az égő és elaludt, majd ezzel egyidejűleg minden elektromos készülék beindult a helyiségben, de pár másodpercre rá ki is kapcsolt. Én gyorsan, a csészével a kezembe felrohantam az emeletre, és abban reménykedtem, hogy nincs semmi baja a spéci tévémnek. Tévedtem… a képen úgymond a hangyák csatája adást láthattam. Még azt sem mondhatom, hogy kihúzom a falból és kész, mivel többszöri próbálkozás után sem reagált a távkapcsolóra, és amilyen szerencsém van, ezeken a modern tévéken jó, ha van gomb a képernyőjükön. Nos, az enyémen nem volt, és mint mondtam, kihúzni sem tudom, mivel a konnektor még szikrázott. Legszívesebben mérgemben hozzávágtam volna a csészét a képernyőhöz. Nem így történt. Leültem a földre, egész közel a tévéhez, pedig a szüleim mindig azt rágták az agyamba; „Ne nézd közelről a tévét, mert elromlik a szemed”. Na, szép, ha ezt látnák, talán kikelnének magukból! Már hallom is: „Nem meg mondtuk, hogy ha így folytatod, tönkre megy a szemed!”. Beleszürcsöltem az italomba, és készségesen néztem a hangyák csatáját, de mintha egy pillanatra képzelődtem volna – vagy tényleg visszajött az adás, – mert mintha csak Kurotsuchi Mayuri, a tizenkettedik osztag kapitányát véltem volna felfedezni a hangyák csatájában. A történések után egy nagyot robbant a tévém. Szó szerint látni véltem a belőle sugárzó energiahullámokat. Már értem, hogy anyáék mire gondoltak, amikor azt mondták, tönkre megy a szemem, legalábbis, ha csak nem, simán feldobom a talpam. Az örvénylő hullámok elkezdtek visszahúzódni, és mintha egyre jobban beszippantottak volna a tévébe. Mi van? Hogy kerülnék én a tévébe? Nem volt időm gondolkodni, mivel mire végigjátszotta az agyam az előbbi gondolatmenetet, a fél karomat már a tévé beszívta. Komolyan mondom, ha ennek vége, lecseréltetem az áruházzal, mert azért mégsem porszívót vettem! Nem tudtam ellenkezni, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy visszatartsam magam. Nem ment.
Ez alatt egy Soul Society nevű helyen (Bleach univerzum):
- Kapitány! Érezte ezt? – kérdezte az egyes osztag hadnagya, Sasakibe Chojiro.
- Igen – válaszolta saját, kimért hangján Yamamoto főparancsnok – Azonnal menjen minden kapitány és hadnagy a helyszínre! – Adta ki a parancsot Yamamoto Genyruusai Shigekuni, a gotei tizenhárom feje és egyben az egyes osztag kapitánya. Azon nyomban pokollepkék hada kelt útra, hogy tájékoztasson minden kapitányt és hadnagyot.
Halálisten Útmutató – Hineko ’s life:
- A farancba ez a tévé már megint szarakodik! – kopogtattam meg a képernyőt. – Komolyan mondom, hogy agyfaszt kapok!
- Kicsim, mi ez az ordibálás? – kérdezte anyu lentről.
- Én azt hittem, hogy a szüleim megbuktak a castingon? – motyogtam magam elé, mire a tévé elkezdett zúgni. Mit látnak szemeim? Csak nem Mayuri patkányt. – Te voltál, ugye?
- Csak egy kísérletet folytatok és ehhez te is kellesz. Most! – Majd a tévé, porszívó funkcióra kapcsolt. Jobb lehetőség nem volt, levettem a nyuszis mamuszom majd bevágtam a tévébe. A másik oldalon Mayuri patkány pofáját találta el.
- Nemu! Állítsd le! – visította. A tévém megjavult és én elégedetten folytattam a Bleach nézést
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
