2.Fejezet
Felszabadult erő
Nem tudtam ellenállni. A rohadt pórszívó, vagyis a tévé, beszippantott. Egy nagy taszítást éreztem és felkeveredett a gyomrom. Valami összetört, állapítottam meg a zajból, és rájöttem, hogy a csészém volt az. Körbenéztem. Minden irányból rácsok vettek körül a félhomályban. Olyan furán éreztem magam. Erősnek. Mintha mindenre képes lettem volna. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem a levegő örvénylik. Nevetséges, de egyből a Bleach jutott eszembe, és megengedtem magamnak egy őrült nevetést. Még saját magamtól is megijedtem, olyan jól sikerült. Hozzáértem a rácsokhoz, amik rögtön megráztak.
- Bárki is vagy, engedj ki, de most rögtön, vagy nem állok jót magamért! – vízhangzott a teremben a hangom, és akkor egy kétszárnyú ajtó nyílt ki. Alig hitem a szememnek, Mayuri kapitány alakját véltem felismerni.
- A teremtményem! Végre megszületet! – kiáltotta eszeveszetten japánul. Min is csodálkozom végül is a Bleach japán, még jó hogy fogtam az adást.
- Kussolj be, Mayuri patkány! – ordibáltam a saját nyelvemen.
- Mit beszélsz? – kérdezte. – Biztos valami elromlott és megsérült a beszéd központjában –kreálta hangosan magának a lehetséges válaszokat arra, hogy miért nem érti azt, amit mondok. Erről is látszik, hogy egy normális ember rég rájött volna, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Most, hogy belegondolok nem is ember ez a Mayuri, hanem csak egy kitalált szereplő egy animében, és ott sem ember, hanem egy korcs shinigami.
Ismét nekifeszültem a rácsoknak. Körülöttem hatalmas erejű reiatsu szabadult fel, és csak úgy pulzált körülöttem minden. Nem értettem az egészet, mert a saját világomban egy szemernyi erőm sem volt, kivéve mikor Cosplayer voltam, és Matsumoto Rangiku hadnagynak öltöztem be, majd eljátszottam, hogy tényleg van erőm. Az csak játék volt…
- Engedj el, te szemétláda! – ordítottam és ismét megfogtam a rácsot. Egyenesen fájt a kezem, és hangot adva a fájdalmamnak letérdeltem sikításom közben.
Abban a pillanatban ismét bevágódott mindkét ajtó, és alig hittem a szememnek, a gotei tizenhárom összes kapitánya és hadnagya özönlött be a szobába felfegyverkezve.
- Mi folyik itt, Mayuri? – lépett előre Yamamoto-san.
- Csak az egyik kísérletem. Most teremtettem! – mutatott rám.
- Rohadt strici! Még hogy te teremtettél! – káromkodtam ismét a saját nyelvemen és felálltam. Persze ebből senki sem értett semmit, de a hanghordozásomból biztos kitalálták, hogy nem mondok szépeket.
- Yamamoto főparancsnok, úgy hiszem, hogy a lány – nézett rám Chojiro-san, - csak ki akar onnan jutni.
Kimondta az igazságot. Figyelmetlenségemben ismét a rácsra fonódtak ujjaim és óriási fájdalom futott végig a testemen, egyszerűen nehezemre esett elválni a rácstól. Hatalmas impulzusú reiatsu szabadult fel belőlem, amit fájdalmas sikoltásom kísért. Mayurit elérte az energia, és szó szerint seggre ült tőle. Még mindig sikítottam, aztán valahogy elengedtem a rácsot. Na, jó, nem én engedtem el a rácsot, hanem ő engem. A földre zuhantam. A térdeim csak úgy koccantak a padlón, a szemeimből pár könnycsepp bújt elő, amik lehullva a földre rögtön elpárologtak a kevergő reiatsum hatására. Matsumoto előre lépett. Szemei találkoztak az enyémmel, és mély sajnálat tükröződött belőle. „Végre valaki, akinek legalább egy kicsit is megesik rajtam a szíve”- gondoltam magamban. Aztán rávettem magam, hogy megszólaljak japánul. Kicsit nehezemre esett, mivel azt se tudtam, hogy hol áll a fejem.
- Yamamoto Genyruusai Shigekuni-san – szólaltam meg és ekkor minden szem rám szegeződött. Tudtam, sikerült magamra vonni a figyelmet, így már csak az volt hátra, hogy ténylegesen beszéljek japánul. A főparancsnok három lépéssel közelebb jött. – Kérem, mondja meg ennek a patkány Mayurinak, hogy sosem voltam az ő teremtménye és nem is leszek – mondtam.
- Micsoda? Azt mondta, hogy patkány? Hogy én? Na, nem! – állt fel Mayuri. – Azt hiszem, egy kis nevelésre szorul.– Elővett valamit a köpenyéből, én kapcsolónak néztem, és akkor megéreztem. Hirtelen mintha minimum kétszázhúsz volt ment volna át rajtam. Ez az alak megbaszatott az árammal. Nagyon dühös voltam, mert még mindig rázott a kettőhúsz, és sírtam. Mikor abbamaradt a kínzásom és sikerült felnéznem, az csak azért volt, mert Yamamoto-san kivette a kezéből a kapcsolót. Megint megfogtam a rácsokat, de már nem éreztem az áramütést.
- Köszönöm, Yamamoto-san – mondtam a saját nyelvemen utána hozzátettem japánul is, hogy köszönöm. Elvettem a kezem a rácstól, már nem ütköztem akadályba. Yamamoto ismét közelebb lépett pár lépést, de továbbiakban nem kockáztatott, a rieatsum szabadjára volt engedve és folyamatosan hullámokban tört ki belőlem. Nem tudtam magam fékezni, mivel nem tudtam, hogy hogyan kell azt.
- Zárd el a reiatsudat! - utasított a főparancsnok. Akit én személy szerint kedveltem, ahogy majdnem az összes többi Bleach szereplőt is.
- Nem tudom, hogyan kell – vallottam be. Ekkor Kenpachi lépett előre.
- Majd én elintézem – mondta.
- Ha tudnám, már rég megtettem volna, de még sosem használtam reiatsut – mondtam. – Kenpachi-san, Ön hogy tudja megfékezni? – kérdeztem.
Mindenki nagyban meredt rám és akkor eszembe jutott valami.
- Nem adná kölcsön a szemkötőjét? Vagy valakinek nincs valami reiatsu elnyelő izéje? - kérdeztem kétségbe esetten.
- Az erődet saját magadnak kell kontrolálnod – mondta Yamamoto.
- Ez biztos? – kérdeztem kétségbe esetten. – Tudja, egy szál pólóban - Még jó, hogy combközépig ért, - nem vagyok ura a helyzetnek. – Talán eddig észre sem vették, hogy csak egy szál póló van rajtam. Úgy látszik sikeresen magamra vontam a figyelmet.
- Koncentrálj! – mondta Kenpachi, majd helyet foglalt, félig a kardján támaszkodva. Én bólintottam és becsuktam a szemem. Koncentráltam. Végül is tök olyan, mintha tai-chi edzésen lennék. Igen, egy időben jártam edzeni. Önkontrollt erőltettem magamra. A körülöttem lévő reiatsu örvények kezdtek gyengülni. Éreztem. Lassan kinyitottam a szemem és mire körbe néztem, már nem volt sehol sem egy lélekenergia örvény, de még egy fuvallat sem.
- Köszönöm! – mondtam, ezután összecsuklottam, mint egy marionett, aminek elvágták a zsinórjait.
Halálisten Útmutató – Hineko ’s life:
- Zaraki kapitány mégsem küzdhet meg vele, hiszen gyengélkedik! - hangzott el Yumichika hangja.
- És akkor mi van? - kérdezte Kenpachi. Kinyitotta a gyengélkedő ajtaját - Ennyi idő alatt már rég felébredhetett volna! - mondta és megállt. Hogy miért? Arra talán az egyenletes szuszogás lehetett a válasz.
- Ken-chan! - ugrott a kapitány vállára, annak hadnagya. - Milyen aranyosan alszik! - kiáltott fel kicsit hangosabban a kelleténél, de rögtön befogta a saját száját, mikor látta, hogy az idegen fordul egyet a hangzavarra, majd alszik tovább.
- Hagyjuk aludni, Ken-chan - súgta Yachiru.
- Talán jobb is lesz, ha teljes erejével küzd meg velem - könyvelte el Kenpachi, majd kiment az ajtón.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
