4.Fejezet
Bíróság
Először nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, aztán elkezdtem levenni a hosszú haorit. A ruhám egyszerű piros-fehér shinigami-tanonc ruha volt. Kicsit hosszú volt a nadrág szára, ezért feltűrtem, pedig manapság már nem volt divat a feltűrt gatya, aztán eszembe jutott, hogy nem is otthon vagyok, és megengedtem magamnak egy halk kuncogást. A felső eléggé feszült mellkas tájban, de annyira nem volt vészes. Mintha megint csak cosplayer lennék. A kaja, hát nem volt valami bíztató első ránézésre, de azért mégis ettem belőle pár falatot, hogy erőre kapjak. Pár percet még ücsörögtem az ágyamon, azután elindultam a tolóajtó felé. Ez az egész tiszta tradicionális. Hanataronak igaza volt, a kapitány és a hadnagy kint vártak.
- Matsumoto-san, Toushiro-san –biccentettem feléjük. Matsumoto is ugyanígy tett, viszont fehérke-chan csak valami morgás félét hallatott. Ezt megmosolyogtam.
Elindultunk, és a kapitány ment elől. Matsumoto mindig figyelt. Mikor ránéztem, akkor elkapta a fejét és kicsit szórakozott volt. Biztos szeretett volna valamit.
- A nevem, Hineko Toushi – közöltem Matsumotoval. – Viszont nyugodtan szólíts Neko-channak, mert úgy látszik Yachiru-chan rám akasztotta ezt a nevet – közöltem és egymásra mosolyogtunk.
- Az én nevemet már biztos tudod. – mondta.
- Igen. Matsumoto Rangiku-san – Kicsit már kezdett elegem lenni az állandó udvariasságból, de most tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy oda figyeljek a legapróbb dolgokra is, jobban, mint a való életben.
- Bevallom, kicsit izgulok. Mondjuk, Kurotsuchi taichot szívesen kinyírnám, ha lenne hozzá erőm. Jó, lehet, kicsit túllihegem ezt az egészet, de most hogy itt vagyok, rájöttem, nem az én világom ez az egész - fogtam csevegőre a hangom.
- Mikor a ketrecben voltál, nagyon sajnáltalak – mondta Matsumoto.
- Tudom és köszönöm – majd csönd lett és nem beszéltünk többet.
Legközelebb már csak Hitsugaya szólalt meg.
- Megérkeztünk!
Igazán morcos hangja volt. Én bólintottam. Ezek után belépett egy kétszárnyú ajtón. Én követtem, de Matsumoto kint maradt. Tudtam, melyik teremben vagyunk, abban, amelyikben kapitányi gyűlések szoktak lenni. Megálltam az ajtóban és lassan meghajoltam. Hitsugaya már beállt a helyére, mikor ismét elindultam. Két kapitányokból álló oszlop között haladtam el, egyenesen Yamamoto főparancsnok felé tartva. Megálltam vele szemben, és ismét meghajoltam majd vártam.
Kivágódott az ajtó, és Mayuri viharzott be rajta. Szinte biztos voltam benne, hogy igazából semmi dolga nem volt, csak stílusosan akart késni. Ez rá vall.
- Az én drága gyermekem! – közeledett felém kitárt karokkal.
- Kurotsuchi kapitány - Hajoltam meg. -, bekaphatja. – Mosolyogtam a lemeredt kapitány képébe. A termen a kapitányok között halk suttogás futott végig.
- Mit képzelsz?! - csattant rám a patkány kapitány.
- Én örülnék a legjobban, ha képzelődnék! – hajoltam ismét meg és Yamamoto főparancsnok felé fordultam. Ő felállt és dörgő hangja határozottan csengett a teremben.
- Kurotsuchi kapitány, kérem, fáradjon a helyére! - Mayuri így is tett, de korántsem nyugodott le. – Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést… - kezdte az egyes osztag kapitánya -, hogy megvitassuk Hineko Toushi sorsát – Rám nézett, és az összes többi shinigami is.
- Már elnézést! – szóltam közbe. – Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Függetlenségi Nyilatkozat szerint –kezdtem. -, maguk nem dönthetnek a sorsomról, mert nem követtem el bűncselekményt. Nem tudom, hogy itt mi dukál, de a hazámban jogom van az engem érintő kérdésekben nekem felelni.
Ismét suttogások zaja futott végig a termen.
- Csendet! – dörgött Yamamoto-san hangja. Mindenki elcsendesedett.
- Akkor felelj a kérdéseinkre! – Ezt már hozzám intézte. Én bólintottam és lazán meghajoltam.
- Honnan jöttél? – kérdezte a főparancsnok és helyet foglalt.
- Az már bizonyos, hogy nem Mayuri-san teremtet. – mondtam és a szóban forgó személy felé böktem a fejemmel. – Valószínű, hogy mikor kísérletezett, akkor nem várt hiba csúszott a számításaiba. – konstatáltam hangosan. – Én, több mint valószínű, egy másik dimenzióból jöttem, ahol maguk nem is léteznek. – De amint ezt kimondtam, Soi fon lépett előre.
- Ez felháborító! – Én jobb híján csak maghajoltam felé. Már igazán kezdett fájni a derekam a sok hajlongástól.
- Folytasd! – parancsolt rám Yamamoto.
- Szóval az én dimenzióban, minden, ami magukkal kapcsolatos, a létezésük, a reiatsu és egyéb, kitaláció – Ismét suttogás zaja csapta meg a fülem. – Önök az én világomban csak a tévé képernyőjén léteznek, mint vasárnap délelőtti, szórakoztató jellegű műsor a gyerekek számára. – Hangosan elkezdtek vitatkozni a kapitányok, és voltak, akik kiröhögtek.
- Csendet! – szólt ismét közbe a főparancsnok. – Folytasd, kérlek!
- Talán már felmerült önökben, hogy honnan tudom a nevüket és egy két dolgot a személyükről. Erre a válasz az, hogy szeretem azt a sorozatot, amit Bleachnek hívnak a világomban, és magukról szól. - ismét zavaró suttogások. - A pláne az egészben az, hogy nem is japán állampolgár vagyok és sosem voltam még Japánban.
- Akkor a nyelvünket hogyan beszéli? – lépett előre Ukitake taicho.
- Ukitake taicho, jó kérdés! – Meghajoltam felé és ő válaszként biccentett. - Ezt a bizonyos Bleach című sorozat nálunk japánok gyártják, és japán nyelven is fut. Bevallom, imádom a japán dolgokat. Legyen az modern vagy régi, autentikus. – sóhajtottam egyet. - Ezért is van az, hogy olyan három éve elkezdtem tanulni a nyelvet iskolai tanulmányaim mellett. Mára, mint észrevehették, tökéletesen beszélek japánul - Csend volt a teremben. - Talán van egy kis akcentusom, és nem mindig értem, mi folyik körülöttem, ha nem figyelek. Alá tudom támasztani azzal, hogy mikor úgymond megérkeztem ebbe a világba, akkor Mayuri taicho azt hitte, hogy történt valami a beszédközpontommal, mert nem japánul szólaltam meg, hanem a saját nyelvemen.
- Mi a saját nyelve? – kérdezte a főkapitány.
- Magyar. Egész életemben Magyarországon éltem és ott is születtem.
- Nálunk nem létezik olyan ország, hogy Magyarország – mondta a főparancsnok. Én lesápadtam. Mi az, hogy nem létezik? Az én drága hazám! Olyan nincs!
Zavartan néztem körbe a terembe párszor, és egyre több kérdés merült fel a szememben, melyek valószínű kiültek az arcomra.
- Én ezt nem értem – vallottam be. – Ez egyszerűen szörnyű! – erősebben hatott a hangom, mint azt vártam. - Ezt sajnálattal hallom. – mondtam és visszafordultam a kapitány felé. Az arcom kezdte visszanyerni az eredeti színét.
- Meséld el, mi történ, mielőtt ide érkeztél volna! – kérte a főparancsnok.
- A szüleim nem voltak otthon, mit oly sokszor egész életemben. A munkájuk az, hogy nyaralnak állandóan és a szabadnapjaikat is nyaralással töltötték. Egyre ritkábban látom őket mostanában. - kezdtem bele a történetembe. - Pont vasárnap reggel volt, és én a hőn szeretett műsoromat néztem, a Bleach-et - Egy két kapitány odasúgott valamit a másiknak. - Az első rész lement és reklám szünet következett. Én az emeletről lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy forró csokit. Ez megtörtént, de mikor kapcsoltam volna le a villanyt - sóhajtottam egyet. -, akkor az elkezdett pislákolni és a következő pillanatban már a ház összes elektronikus berendezése bekapcsolt egy pillanatig, majd újra elcsendesedett minden. – Nem vettem tudomást arról, hogy suttognak mögöttem. - A csészémmel a kezemben felrohantam az emeletre, ahol a tévém már csak fekete-fehér pontokból álló műsört sugárzott. Nem volt jobb dolgom, így hát leültem és néztem a hangyák csatájának nevezett műsort. A fehérek álltak nyerésre – kuncogtam egyet magamban. – Az után először azt hittem, hogy képzelődök, mert mintha egy pillanatra Mayuri kapitány jelent volna meg a tévém képernyőjén. Ekkor történt meg a baj, a tévém örvényszerű impulzusokat kezdett sugározni, amik szó szerint beszippantottak, és mire észbe kaptam, itt kötöttem ki. – A hosszú beszámolóm véget ért, és én kifújtam magam, míg a többiek a teremben hangosan kezdtek tanácskozni.
- Honnan rendelkezel ekkora reiatsuval? – kérdezte meg Kenpachi. Pedig azt hittem, hogy a reiatsu érzékelés nem az erőssége, mondjuk, ami belőlem tört fel, azt ki ne venné észre?
- A kérdésére válaszolva, nem tudom. Gondoltam már arra is, hogy az én világomban ugyebár senkinek sincs semmilyen különleges képessége, és mikor idekerültem, a soha nem használt energiák felszabadultak. – kezdtem a lehetséges válaszok kreálásába. – Gondoltam már arra is, hogy ez a sors keze, hogy ide kerültem, és azért pont én, mert ebben a világban hatalmas reiatsum lenne, és könnyen tudnék érvényesülni.
Kis csend állt be, és Yamamoto főparancsnok felállt.
- Azt hiszem, végeztünk is. – mondta. Először megijedtem, hogy ki akar végeztetni, azután volt valami, ami nem hagyott nyugodni.
- Yamamoto-san, tudja, én nagyon szeretnék visszajutni a saját világomban, de még ha nem is lenne erre alkalmam, akkor legalább Kurosaki-san világába, Karakura choba és ott folytatni tovább az életemet.
- Ez már egy másik nap döntése –mondta az öreg. Én meghajoltam előtte. – A döntésem az, hogy a jelenlegi őrző osztagodhoz kerülj. Lépjen elő a kapitánya! – Hitsugaya előre lépett mellém. – Ő fogja gondodat viselni, amíg itt tartózkodsz, és nem hozunk új döntést – Visszaült a helyére. – Kapitány, hetente jelentést kérek a gondozottjáról! - utasította a tízedik osztag kapitányát a főparancsnok.
A kapitányok kivonultak a teremből. Hitsugaya taicho is elindult és én követtem őt. Még az ajtóban visszafordultam, és meghajoltam a főparancsnok előtt. Matsumoto kint várt minket. Színlelte, hogy érdekelte, hogy mi történt bent, és a kapitányt kezdte faggatni, de az nem válaszolt. Én tudtam, hogy végig hallgatózott.
- Matsumoto-san – szólaltam meg, mire az felém kapta a fejét és mellém jött. – Tudom, hogy hallgatóztál és szerintem a kapitány is tudja. – súgtam oda neki menet közben. Nyújtóznom kellett, hogy fülmagasságban legyek. Matsumoto kacsintott egyet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
