A kapitány szobájába érkeztünk, ahol Toshiro rögtön elfoglalta a helyét az asztal mögött.
- Matsumoto, elmehetsz! – adta ki az utasítást Rangiku-sannak. Az elhaladva mellettem, rám kacsintott. Mikor kiment, a szoba csöndbe burkolózott és én ott álltam a kapitány asztala előtt, amíg ő, pár papírt írt alá villámgyorsan. Amikor végzett, félretolta a papír halmot és rám nézett. Én még mindig ugyanúgy álltam ott.
- A főparancsnok, azt mondta… - félbeszakítottam.
- Tudom, hogy mit mondott a főparancsnok, kapitány – jelentettem ki.
- Nos, lakhelyed rögtön az enyém mellett lesz, a nap huszonnégy óráját, kivéve mikor alszol, velem töltöd, amíg másra nem utasítalak, vagy más parancsot nem kapunk a főparancsnoktól. – Egymás szemébe néztünk, ő hidegen, én meg kicsit mosolyogva, annak fényében, hogy találkozhattam Hitsugaya Toushiroval. Nekem sosem volt ellenszenves, én igazán jól mulattam mindig is a megnyilvánulásain. Egyre jobban vigyorogtam. Mire ezt észrevette.
- Mi ilyen vicces? – kérdezett.
- Csak tudja a jelenléte. Sose gondoltam volna, hogy akár magával is találkozhatok. – Kicsit hülyén éreztem magam, mert körülbelül egyidősek lehettünk, és én mégis magáztam. - Megtisztel – tettem hozzá a mondandómhoz. Ő csak morgott egyet. Felállt majd odament a könyvespolchoz és levett nekem egy könyvet.
- A könyv, amit kértél. – Nyújtotta át nekem.
- Köszönöm kapitány. – Ő megindult az ajtó felé.
- Kövess! - utasított engem. Én követtem, ahogy kérte. Pár shinigamival találkoztunk, akik mind meghajoltak a kapitány előtt és érdeklődve néztek rám. Egyszer sem álltunk meg. Vagy tíz perces séta után a kapitány lassított, és megállt egy elhúzható ajtó előtt.
- Megérkeztünk – mondta. – Ez a te szobád, a mellette lévő az enyém. - Mindkét szoba úgymond sarok lakosztály volt. Az övé jobb oldalon az enyém baloldalon. Fagerendás kilépő volt, a terasz szintén fa korláttal. A kilátás a zöld, füves pázsitra, meg kicsit távolabb egy japánkertre nyílt. Egy nagy fa is volt. A japánkertben volt még egy tó, ami ide-oda kacskaringózott, nagyon autentikus volt minden, és ahogy sütött a nap, a koik megcsillantak a vízben. A kapitány krákogása zavart meg.
Elhúzta a tolóajtót és mutatta, hogy menjek be. Nagyon szegényes volt minden, látszott rajta, hogy rég nem használta senki. A szoba közepén bevetett futon várt, amin az én pólóm hevert összehajtva.
- Köszönöm, megfelel – mosolyogtam a kapitány felé.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj – mondta és távozni készült.
- Hova megy kapitány? – kérdeztem rá.
- Még van egy kis elintézni valóm, de amint tudok, visszajövök – morogta el a mondandóját és már húzta is be maga után az ajtóm.
Körbejártam a szobámat a baloldalon egy ajtó volt, így elhúztam azt és benéztem oda. A fürdőszoba volt. Tiszta japán cuccokkal, talán így nem is illik rá a fürdőszoba sóz, inkább japánosan; a furo. A fürdés célját szolgálta egy nagy hordószerűség, de én, mint bejáratott japán szakértő tudtam, hogy ebben szoktak fürödni. Furcsa módon viszont a WC normális angol Wc volt, és azon kezdtem mérgelődni, hogy akkor miért nem lehet már a kád is normális kád. Volt egy szekrény is, amiben törölközők voltak, meg a felső polcán mindenfajta fürdőolaj és egyebek. A fogas soron egy köpeny is fel volt akasztva. Most, hogy jól körülnéztem a fürdőben visszamentem a szobába, és lefeküdtem az ágyra. Toushiro mintegy százharminc oldalas könyvet adott, amit azon nyomban elkezdtem olvasni, legalábbis addig nem unatkozok. Csupa olyan unalmas dologról szolt, hogy mik a menos grandék meg hasonlókkal, amik ebben a világban fontosak. Két óra telt el körülbelül, hogy Hitsugaya elment. Az utolsó lapját olvastam a könyvnek, amikor rájöttem, hogy tök felesleges volt, mivel a sorozatból már mindent tudtam. A könyvet becsuktam felkeltem és tudatosan kimentem a teraszra. A nap lenyugvóban járt. Lelépcsőztem a füves részre és közelebbről megszemléltem a kertet. Odamentem a fához és leültem a tövébe. Onnan kémleltem a tájat. A nap már félig a horizont alatt járt, és én egyre kezdtem álmosodni.
Mikor felébredtem, pedig azt sem tudtam, hogy elaludtam, be voltam takarva és a szobámban feküdtem. Na, szép, elaludtam és valaki behozott ide. Hajnalodott. Még lustálkodtam úgy tíz percet, utána nyújtózkodva bevettem az futont. Megnyitottam a csapot. Kicsit furcsa volt, hogy a modernt és a régit összemosták itt. Kikerestem a szekrényből egy jácint illatú olajat, és csepegtettem a vizembe. Készítettem ki magamnak törölközőt. Úgy éreztem magam mintha egy aromaterápiás kezelésen lennék. El voltam lazulva.
- Hineko-san? – Toushiro állt a szobámban tanácstalanul. Elhaladt a fürdő ajtó mellett és én meghallottam, hogy a nevemet ismétli.
- Gyere be. – Épp léptem ki a vízből, és szerencsémre már körém volt csavarva a törölköző. Toushiro félrehúzta az ajtót és szemtanúja volt, hogy pont kiszálltam a hordóból. Elvörösödött szegény.
- Mit szeretnél? – kérdeztem és akkor rájöttem, hogy az imént tegeztem le. Még szerencse, hogy azzal volt elfoglalva, hogy ne látszódjon rajta, hogy elpirult. Én magamra kaptam a köpenyt.
- A tiszta ruhák az ágyadon vannak – mondta majd megfordult és kiment a fürdőből. Én követtem.
- Köszönöm Toushiro-san.
- Ha kész vagy, akkor kint várlak – mondta és kiment.
Elég sok ruha volt az ágyamon. Valószínű nem egy napra kaptam az összest. A tegnapi ruhámat vettem fel, legalábbis az alsó részét és hozzá a saját, otthonról hozott felsőmet. Megigazítottam a hajamat és rájöttem, hogy ismét szükségem lenne egy hajfestésre. Ez rám vallott szinte minden hónapban új hajstílusom. Most fekete lila és ezüst. A saját világomban azon belül az országomban, ezekkel a színes hajstílusokkal magamra vonta a figyelmet, de itt nem. Mondjuk az eredeti hajszínem sem valami átlagos. Egy utolsót igazítottam a ruhámon és távoztam a szobából. Toshiro kint várt, ahogy mondta.
- Hova megyünk, Tohiro-san? – kérdeztem, de aztán hozzátettem- Kapitány?
-Reggelizni – morogta.
-De én…- Hátra nézett rám és úgy gondoltam jobb csöndbe maradni. Elfojtottam magamban egy kuncogást, de azt nem bírtam megállni, hogy az utat ne mosolyogva tegyem meg.
Egy nagy terembe találtam magamat. Nagyon sok shinigami már a reggeliét fogyasztotta és én akaratlanul is felhívtam magamra a figyelmet. Sugdolóztak.
- Kövess! – utasított Shiro-chan. Azon gondolkoztam miközben követtem, hogy talán nem kéne hangosan így neveznem még a végén kinyírna vagy ilyesmi. Hinamoritól sem igazán szereti nemhogy tőlem.
Egy hosszú asztalhoz értünk, ahol a kapitányok és hadnagyok már mind ott étkeztek kivéve Yamamoto oyajit. Gondolom, ez az ő kiváltsága lehet, hogy nem kell másokkal étkeznie. Toushiro a Matsumoto és Ukitake-san közötti székre mutatott. Valószínű az ő helye volt.
-De én… - kezdtem volna a mentegetődzésekbe.
- Ülj le! – parancsolt rám fagyosan. Ismét nevethetnékem támadt volna, de észbe kaptam és meghajoltam mindenki felé majd fél mosollyal helyet foglaltam. Az asztalon zöldségek voltak meg pirítós és vaj meg tea. Nem szoktam reggelizni, mert az iskolába csak ebédszünetben eszek először otthon meg vagy alszok délelőtt vagy lefoglal az anime nézés és egyéb dolgok.
- Ne~ko-chan! – mosolygott rám Yachiru-chan, akit most vettem észre, hogy velem szemben ül. Toushiro biztos nem szerethet itt ülni, már ha csak Matsumotora gondolok meg Yachirure. Ukitake nem lehet, annyira problémás mondjuk, az ciki lehet, hogy melletted köhögi majdnem ki a lelkét is.
-Yachiru-chan – mosolyogtam szembe vele.
- Hogy aludtál? – kérdezte, miközben egy sütit kezdet rágcsálni. Honnan szerzett ez magának csokis sütit?
- Nem emlékszem –mondtam hidegen majd körbe néztem. Mindenkiben megállt az ütő amióta ideültem vagy mi ütött beléjük.
- Engedelmükkel én… - kezdtem volna a mondókámba, hogy mielőbb leléphessek innen.
- Hineko-san, mond csak milyen a kapitány mellett éjszakázni? – kérdezte Matsumoto azzal a perverz nézésével.
- Nem tudom. Mint mondtam már nem emlékszem – közöltem vele.
- Az hogy lehet?- kérdezte Kyouraku-san. – Talán felöntött a garatra?
- Nem, csak a japánkertben aludtam el naplementekor…- gondolkoztam-… azt hiszem. Utána meg kiesett minden, Kyouraku taicho.
Idegesen kezdtem körbenézni, hogy hol lehet Hitsugaya-kun, ezt Matsumoto észrevette és helyes következtetés vont le belőle.
-Toushiro kapitány! –ordította. Hitsugaya Matsumoto mögött termett.
- Mit ordibálsz! – gyilkos, hideg tekintet és mind Matsumotonak címezve. Az igazat megvallva én nagyon jól szórakoztam.
- Szorítunk helyet a kapitánynak! Igaz Ukitake taicho? –kérdezte sokat sejtetően Rangiku-san Ukitaket.
- Ez csak természetes! – a kapitány és Matsumoto arrébb húzódtak, majd nem is tudom, hogyan de Matsumoto mellett egy plusz teríték és egy szék jelent meg. Toushiro leült azzal az arckifejezéssel, hogy: „Nincs, mit tenni hülyékkel vagyok körülvéve”. Én egy kicsit arrébb húzódtam Ukitake taicho felé, hogy Toushironak több helye legyen.
Elkezdet, a tányérjára pakolna a reggeli terítékből. Én a saját üres tányéromra pillantottam majd a többiekére. Itt mindenki szokott reggelizni? Mondjuk azon csodálkoztam, hogy Mayurit nem infúzión keresztül táplálják vagy ilyesmi, ezért így is már úgy tekintettem rá, mint egy mutánsa és az is furcsa volt, hogy figyelembe sem vett engem.
- Te nem eszel? – kérdezte kedvesen Ukitake taicho.
- Ne szoktam. – Nagy megdöbbent tekintetek. – Mármint enni szoktam csak reggelizni nem.
- Az pedig nagyon káros az egészségre – közölte velem Ukitake akit Kyouraku hátba veregetett a kijelentése után, így elkezdett krákogni.
- Tudja Ukitake kapitány, - megvártam, míg abbamarad a rohama. - bevallom a világomban nekem sem szolgált valami jól az egészségem, de itt mintha csak kicseréltek volna – közöltem vele.
- Igen és... - kérdezett volna, de Hitsugaya félbeszakította.
- Egyél! – morogta oda nekem.
-De…
- Most az én felelősségem alatt vagy úgy, ahogy vagy eszel, vagy meg etetlek – Nézett fagyosan a szemembe, de nem, sokáig mert én nevetve törtem ki. Aztán észbe kaptam.
- Elnézést taicho rögtön nekilátok. –Töltöttem magamnak egy teát, amely még mindig forró volt, majd belekortyoltam. Krákogott Toushiro jelezve hogy nem elégedett a választásommal, mire én vettem magamnak egy szelet pirítóst.
- Csak ennyi? –kérdezte.
- Tudod mit! – csattantam fel, azért mindenek van határa. – Az se érdekel, ha maga Hyourinmaru töm meg, de ennél többet Én nem eszek! – nyújtottam ki rá a nyelvem. Csakúgy szikrázott a levegő, amit Ukitake tört meg.
- Szóval, mint már az előbb kérdezni szerettem volna… - kezdte és én már az összes figyelmemet neki szenteltem. - mi volt a bajod a világodban? – beleszürcsölt a teájába majd újabb roham jött rá.
- Nem tudják az ottani orvosok. A testem úgymond folyamatosan épült le. Persze mindent megtettem annak érdekében, hogy az állapotom ne romoljon – közöltem vele miközben ő még mindig köhécselt párat.
- Igen? – kérdezte.
- Tudja Ukitake taicho, ha már itt vagyok, és ha gondolja, szívesen adok magának egy chakra masszázst. Utána jobban fogja érezni magát – haraptam bele a pirítósomba.
- Na, abból én is kérnék, ha ilyen szép hölgytől kapom! –hívta fel magára a figyelmet a kujon kapitány, Kyouraku.
- Tudja, még ha betegeskedne, meggondolnám, de szerintem önnek semmi baja, ellentétben Ukitake-val - mondtam majd bekaptam az utolsó pirítós falatomat és leöblítettem teával.
-De…- Nanao-chan termet a Kyouraku háta mögött és a jegyzeteivel jól fejbe csapta.
- Nanao-chan… - simogatta a fejét a kapitány. Pedig csak a tarkóját érte az ütés, mert az a kalap állandóan rajta virított.
Megittam a maradék teámat.
- Köszönöm a reggelit – bólintottam egyet mindenkinek szánva.
- Neko-chan, Mit csinálsz ma? – kérdezte kedvesen Yachiru, aki még mindig a sütiken nyámmogott.
- Követem Toushiro kapitányt, mint egy engedelmes kiskutya, amíg Yamamoto-san nem ítélkezik máshogyan – sóhajtottam, majd unottan a fejemet támasztva lekönyököltem az asztalra.
- Pedig jó lett volna, ha ma Ken-channal és velem játszol – mondta kicsit szomorúan.
- Igen, azt én is élveztem volna –konstatáltam el. - Pedig Ken-chan az egyik kedvencem! –csattantam fel félhangosasan, de kicsit sem sértően. Kenpachi ránézet Yachiru mellől. Én csak rámosolyogtam.
- Hallottad ezt Ken-chan? – kérdezte Yachiru. – Neko-chan is szeret téged! Ugrott a szóban forgó kapitány nyakába.
- Igen, halottam – a hanglejtése eléggé izgatott volt, remélem nem harcolni akart.
- Elnézést, nem akartam sértő lenni – mondtam.
- Nem voltál az kislány – nevetett az animéből már jól ismert kicsit sátáni hangján. – Tetszel nekem – közölte velem.
- Hát, köszönöm – mondtam azt végigvizslattam az asztaltársaságot. Kicsit émelyegtem, hogy mindenki engem figyelt. Mintha állatkertben lennék és én lennék az egyetlen állat, amit akár testközelből is szemlélhetnek a látogatók. Lejátszódott előttem az a kép, hogy mutatványokat csinálok, ezek meg vegyes érzelmekkel mulatnak rajtam. Borzasztó! Valószínű ez kiült az arcomra is.
- Valami gond van? – kérdezte Ukitake taicho.
- Nem, nincs –tagadtam.
- Biztos? –kérdezett rá Matsumuto is. Elnézve felé láttam, hogy Toushiro becsukott szemmel az utolsó falatjainál tart.
- Azt hiszem, csak túl sokan vannak. Mármint nem bírom a tömeget - kezdtem magyarázkodásba mivel nem komplettnek nézet engem Rangiku-san – Mindig is gondom volt az emberekkel. Mondjuk most shinigamik vesznek körül –gondolkoztam.
- Ez igaz, szóval semmi okod rá, hogy feszengj –simogatta meg a hátam Ukitake, amitől lefagytam egy pillanatra, pedig ha nem lenne betege állandóan, igen sexy pasinak tartanám. Miket beszélek már most sexy csak az egészsége tropa.
- Igen, azt hiszem – bólogattam nagyban.
Toushiro felállt a helyéről.
- Megyünk – mondta majd várt.
- Rendben, de mégis hova?- kérdeztem miközben felálltam.
-A jelentést leadni.
-De azt csak hetente kérte Yamamoto-san – szólalt meg Soi fon.
- Ez igaz, de már olyan hosszú a jelentés, mint máskor egy hét alatt – közölte Hitsu majd elindult én még döbbenten vizslattam a hátát, majd megfordultam és köszönésképpen meghajoltam. Az asztaltársaság még nálam is döbbentebb fejet vágott.
- Szia, Neko-chan! –kiáltott utánam Yachiru én meg csak intettem egyet-hátat fordítva és követtem a „kapitányom”. Azt hiszem már élhettem ezzel a szóval, hogy kapitányom.