7.Fejezet
Megtörik a jég
A nap hátralévő részét Yamamoto oyjival töltöttem. Mindenről meséltem neki, ami a kis életemben volt jelen. A szüleimről és ő türelmesen hallgatott. Az iskoláról, meg arról is, hogy a saját világomban nem szolgált valami jól az egészségem, meg szóba jött ez a chakra masszázs dolog is, amit Ukitake-nak ajánlottam fel. Szívesen felajánlottam volna neki is, de aztán meggondoltam magam nehogy véletlen a többi kapitány és hadnagy félre értse a kettőnk dolgát. Yamamoto-san igen kedves volt, mintha a nagyapám lenne. Én is kérdeztem tőle pár dolgot, mint például, hogy mit szokott csinálni egész nap, és ő készségesen felsorolta a dolgokat, hogy órákat meditál. Persze én tudtam, hogy mellette edz, de ezt bunkóság lett volna megemlítenem. Nem csoda, ha ilyen felsőteste van, hiába öreg már, de mint mondják; öregember nem vénember. A főparancsnokkal ebédeltem. Valami vegyes zöldség leves volt, amit kihagytam, mert nem szerettem és utána sült csirke krumplival. Ez már inkább feküdt, de a csirkéből is csak a melle húsát ettem, miután megkérdeztem a kapitányt, hogy biztos nem veszi-e zokon. Olyan négy óra felé a kapitány megkérte Choji-sant, hogy kísérjen Hitsugaya irodájába. Choji-san egész úton csak annyit kérdezett, hogy milyen volt a kapitányával a napom, amire a volt a legmegfelelőbb válaszom, hogy jobb nem is lehetett volna. Ezt valószínűleg mélyen elkönyvelte magának. A tízedik osztag kapitányi szobájáig kísért, ahol el is búcsúzott tőlem. Én bekopogtam és miután elhangzott egy; -„Gyere be!” -beléptem a kapitányi szobába és magam után becsukva az ajtót biccentettem egyet Hitsu-kun felé, aki felnézve az irataiból, konstatálhatta el magában, hogy még mindig illedelmes vagyok. Most vettem észre Matsumoto-t, aki a kanapén fetrengett vélhetőleg részegen.
- Toushiro, Matsumoto már megint berúgott? – kérdeztem, majd hozzá tettem;- Kapitány - Ő valószínűleg azon gondolkozhatott, hogy gyakorlatilag még nem láthattam a fukutaicho-t részegen. Tévedett, az anime-ban volt elég alkalmam rá. Sóhajtott egyet.
- Igen – morogta majd ismét a papírokra koncentrált.
Én odamentem Matsumoto-hoz, majd megfigyeltem, hogy milyen perverzeket álmodhat. Az alkoholtól vörös volt az arca, de lehet, hogy csak az izgalomtól. Halkan nevettem egyet, majd odaálltam a kapitány asztala elé.
- Mit akarsz? – kérdezte ridegen,fel sem nézve a papírok közül.
- Csak gondoltam segíthetnék a papírmunkában, mivel Matsumoto szokásához híven, kivágja magát alóla és nincs kedvem a mai nap folyamán egy újabb könyvet kiolvasni – közöltem vele és így már felnézett a papírból. A türkiz szemei az én üveges kék szemeimbe néztek.
- Rendben – morogta. – Te pecsételsz.
Odavittem az asztalához egy széket, majd azt a stócot kezdtem pecsételni, amik már készek voltak. Egész végig egyikünk sem nézet fel a papírokból, mikor beértem Shiro-kunt a pecsételéssel, minden papírra úgy vártam, mintha forró vasat izzattak volna a seggem alatt. Az utolsó lappal is készek voltunk. Mindketten az üres asztalt néztük, majd Toushiro az órára pillantott. Felállt.
- Gyere – mondta majd követtem. Az ebédlő felé vettük az irányt. Vacsoraidő volt. Hat óra.
Mikor beléptünk a terembe körbepásztázva azt, elkönyveltem magamban, hogy sokkal kevesebben voltak, mint a reggelinél, egyedül a kapitányoknak és a hadnagyoknak szánt asztal volt szinte teli. Hitsugaya leült oda, ahol reggelinél ült, majd én meghajolva köszöntöttem az asztaltársaságot és én is leültem közé és Ukitake közé.
- Mi járatban Hitsugaya kapitány? – kérdezte Kyouraku.
- Vacsorázni – felelte ridegen, majd elkezdet a tányérjára szedni az asztalon lévő kajákból, amik nem sokban tértek el a reggelitől.
- Én azt hittem, hogy a kapitány ilyenkor még a papírmunkákat végzi – szólt közbe jókedvűen Ukitake.
Csönd. Hitsugaya nem válaszolt. Ukitake kérdőn nézett rám.
- Ma én segítettem neki – közöltem.
- Neko-chan! – kiáltott át szemből Yachiru, valószínű eddig észre sem vett, mert megint sütit majszolt.
- Yachiru-chan – mondtam mosolyogva.
- Hallottam, hogy a főparancsnokkal töltötted a napot – mondta Kyouraku.
- Az értesülései, helyesek – majd teát öntöttem magamnak.
- Milyen volt? – kérdezte és mindenki rám nézet.
- Oyaji-san igen kedves és okos. Elég sok mindenről beszélgettünk. Az élet dolgairól – csak azért mertem mások előtt oyajinak szólítani, mert a nap folyamán elég sokszor szólítottam oyajinak és ő nem vette zokon.
Egy ilyen "őőő" meg "aha" szerű hullám ment végig az asztaltársaságon. Szerintem még Choji-san is meglepődött kicsit. Ukitake felé fordultam és megkérdeztem azt, ami már rég bökte a csőröm.
- Ukitake taicho, mondja csak... – kezdtem
- Igen? – most egymás felé fordulva kommunikáltunk.
- Hogy van az, hogy eddig még senkinek sem láttam a zanpakutoját, az ittlétem alatt? – kérdeztem és a kapitány kicsit meglepődött.
-A főparancsnok adott ki rá utasítást, nem szerette volna, ha megijesztünk – közölte velem mosolyogva.
- Uh, hát akkor elmondhatom, hogy láttam már mindenkinek az emberi alakot öltött zanpakutouját – közöltem mosolyogva, majd visszafordultam. Beleittam a meleg teámba.
- Egyél! – parancsolt rám Hitsugaya.
Én már inkább nem vitatkoztam vele és vettem egy pirítóst.
- Honnan vagy ilyen tájékozódott? – Most először az ittlétem alatt szólított meg Byakuya. Hangja olyan volt, mint szokott, lenni. Alaktalan, érzelemmentes. Nem is tudom, ki játszza a nagyobb jégcsapot Ő vagy Hitsugaya. Mondjuk Hitsugaya még érthetőn jégcsap, mert jég típusú Hyourinmaru.
- Mint már biztos említettem párszor,- néztem Byakuya szemébe Ő meg az enyémbe. Nem tudott meghatni. – pedig nem vagyok papagáj, az én világomban itt mindenki csak a fantázia szüleménye, persze ezt ne vegye senkise szemrehányásnak. – Majd Byakuya még mindig engem nézett én meg már a tányéromat, amin a pirítós meg volt kenve vajjal és egy fél paradicsom lett mellé rakva. Miért csak fél? Kérdeztem magamtól, amikor észrevettem, hogy Hitsugaya tünteti el a paradicsom másik felét, amibe beleharapott, mint aki jól végezte dolgát, miután én kérdőn néztem rá.
Mosolyogva beleharaptam a pirítósomba.
- Neko-chan, indulsz a versenyen? – kérdezte Kyouraku.
- Milyen versenyen? – haraptam újra a pirítósba.
- Yamamoto főparancsnok rendez egy versenyt, amit pénzjutalommal díjaz – mondta Ukitaken keresztülbeszélve, Kyouraku.
- Nem közölte velem Yamamoto-san, hogy lesz ilyen versen, de ha lehetséges lenne, hogy induljak, akkor megtenném. Tudod, most, hogy ide kerültem és nem tudok visszamenni, elvesztettem minden vagyonomat – mondtam majd lustán elmélázva bekaptam az utolsó falat pirítóst is.
- Ken-chan! – ordított Yachiru Kenpachi fülébe. – Neko-channak nincs semmije!
- Ami azt illeti, van egy pólóm – közöltem Yachiruvel.
- Kislány, ha kel valami csak szólj! – mondta Kenpachi, majd visszatért a hatalmas mennyiségű étel elfogyasztásához.
- Ez az Ken-chan! – mondta Yachiru.
- Köszönöm, Ken-chan –azzal beleharaptam a paradicsomba. Két harapással legyűrtem.
- Holnap mit csinálsz Neko-chan? – kérdezte Kyouraku.
- Az osztagokat látogatjuk, Kyouraku –úgy gondoltam, hogy ha Ők ilyen lazák velem, hogy szinte már mindenki Neko-chant mond én is megtehetem. Nem vette zokon.
- Az jó! Legalább fel tudunk készülni a fogadásodra – mondta a kujon kapitány. Én meg elképzeltem, hogy belépek a kapitányi szobába és egy ivászati verseny fogad.
- Jaj, rám nem kell szakét pazarolni – mondtam és még mindig az előbbin mosolyogtam. Megittam a maradék teámat. – Persze ne vedd zokon, hogy ezt mondom.
- Ugyan, Neko-chan, aki ilyen adottságokkal rendelkezik, mint te… - Nanao-chan vágta fejbe. Már értem miért hord kalapot, felfogja az ütéseket. Kitört belőlem a nevetés, majd a könnyeimet töröltem.
- Jó látni, hogy nevetsz – mondta Ukitake.
- Neko-chan, boldog Ken-chan! – kiáltotta Yachiru egy sütit lengetve.
- Elnézést, én csak nem bírtam már tovább. Muszáj volt.
- Nem kel ezért bocsánatot kérni – mondta kujon kapitány pedig pont őt nevetem ki.
Mellettem Hitsugaya végzett az evéssel és felállt.
- Indulunk - Ő már az ajtóban fordult be én még meghajoltam az asztaltársaság előtt, majd követtem.
Nem a kapitányi szobához vettük az irányt, ahol most Matsumoto fetreng, hanem a saját körletünk felé. Mikor megérkeztünk, Hitsugaya eltolta nekem az ajtót.
- Kapitány? – álltam meg az ajtóban kérdőn nézve rá. Kicsivel magasabb volt nálam és most, hogy visszaemlékszek Matsumotonak is a válláig ért már.
- Igen Neko-chan? – meglepett, hogy így szólított valószínűleg saját maga is meglepődött. – Hineko-san – javította ki magát gyorsan.
- Nem gond, ha így hívsz kapitány, de nem lehetne arról szó, hogy kint maradjunk még egy kicsit? – kérdeztem. Ő válasz nélkül megfordult majd leült a teraszra a falnak támaszkodva.
- Köszönöm – mondtam majd átugrottam a korlátott. Otthon három hónapig voltam pompomlány és fényes jövő állt előttem, de aztán jött a sok orvosi herce-hurca. A japánkertet szemléltem meg közelebbről meg annak egzotikus virágait. Koik fénylettek a lenyugvó nap sugarai miatt a vízben. Miután kinézelődtem magam, leültem a fa tövében és onnan kémleltem a horizontot. Aztán a nap már majdnem lement felálltam és visszamentem a kapitányhoz, aki a fal tövében bóbiskolt.
- Taicho? – bökdöstem meg. Semmi felelet. – Shiro-kun, ébredj – súgtam a fülébe, de még mindig nem igazán reagált. – Toushiro, ébredj – még mindig a fülébe súgtam, de most már a haját is megsimogattam. Tök puha volt, pedig azt hittem, hogy minimum zselézi. Erre már elkezdett pislogni, majd az én mosolygós arcommal találta szemben magát, amitől kicsit megijedt. Egy morgós hangot adott ki magából.
- Elnézést, hogy fel kelltettelek, kapitány, de nem lenne jó, ha megfázna idekint. Be kéne menni – álltam fel guggoló helyzetemből. Ő is felállt, majd indult volna a szobám felé.
- Nem lehetne, hogy inkább az Ön szobájába menjünk, addig, amíg nem lennék álmos? – kérdeztem. Már épp a nyelvén volt, hogy nem, de megenyhült, hogy látta milyen cica szemekkel nézek rá. A szobája felé fordult, majd eltolva az ajtót előre engedett.
A szobában tatami volt lerakva, így levettem a cipőmet majd az orrát az ajtó felé fordítottam. Még szerencse, hogy tisztában voltam a japán illemmel. Viszont nem láttam sehol se vendég mamuszt, valószínű nem sűrűn látogatják Hitsugayat. A kapitány nem vette le a cipőjét csak bement a fürdőszobájába. Olyan öt perc múlva vissza is tért. A kapitányi köpenye nem volt rajta és a zanpakutouja a kezében volt. Mamusz volt rajta. Én a szoba közepén álltam és a már rég felmért szoba berendezésén futottam végig újra. Normális ágy, egy íróasztal, olyan aranyos japán alacsony szék nélküli. Volt egy szekrénye, meg éjjeli szekrénye is és könyvespolca. Leült az ágyra, majd mutatta nekem, hogy nyugodtan foglaljak helyet valahol. Én az íróasztalához ültem.
- Kapitány kaphatok egy lapot meg ceruzát? – kérdeztem szerényen. Ő felállt majd, ahol ültem az íróasztalból kivett egy lapot meg ceruzát és lerakta az asztalra. Visszaült a helyére, majd én köszönet képen rámosolyogtam. Azon gondolkoztam, hogy mit kéne rajzolni, aztán ránéztem Hitsugayara és eszembe jutott, hogy őt kéne. Felállt és a kardot, ami eddig saját maga mellett hevert odatámasztotta az éjjeliszekrényéhez. Ezt látva meggondoltam magam. Hyourinmarut fogom lerajzolni. Emlékezetből kicsit nehéz volt, mivel úgy látszik a kapitány se kockáztatta meg, hogy előhívja zanpakutouja igazi alakját. Nagyban rajzoltam, Hitsugaya addig nagyban olvasott.
Mikor elkészültem a rajzzal, boldogan könyveltem el, hogy nagyon élethű lett. Valahogy rajzolás közbe Hitsugaya is rákerült a rajzra, de persze ez nem rontott a minőségén.
- Yatta! – kiáltottam annak örömére, hogy kész vagyok. Hitsugaya odashunpozott a hátam mögé, majd mikor hátranéztem rá, ő megdöbbenve nézte a rajzomat.
- Ezt neked rajzoltam és Hyourinmarunak. – mondtam majd két kézzel kicsit meghajolva átnyújtottam a lapot. Kisvártatva elfogatta. Én újra felegyenesedtem és mosolyogtam rá. Odaült a kardja mellé az ágy, fej részébe.
- Nyugodtan elő jöhet Hyourinmaru, ha ő is meg szeretné nézni. – mondtam és mielőtt még Hitsugaya egy „Nem”-et mondott volna, már teljes alakban ott virított Hyourinmaru, aki kivette a gazdája kezéből a lapot és azt nézte.
- Szia, Hyourinmaru. – Ő felém kapta a fejét én meg meghajoltam.
-Ő ki? – kérdezte a gazdáját.
- Hineko Toushi – osztotta meg vele a gazdája ezt az információt.
- Te rajzoltad ezt? – kérdezte a zanpakutou.
- Igen, persze.
- Jól rajzolsz – Hitsugaya csak figyelte a köztünk lévő beszélgetést.
- Köszönöm – mondtam és biccentettem felé.
Megdörzsöltem a szemeimet, jelezve hogy álmos vagyok.
- Azt hiszem, én nyugovóra térek – álltam fel a helyemről. Hitsugaya is felállt, hogy majd ő átkísér.
- Nem szükséges elkísérni – mondtam. – Nyugodtan pihenj le kapitány – Visszaült az ágyra.
- Hyourinmaru, kísérd el! –parancsolta a zanpakutounak. Az biccentett majd már az ajtót húzta félre nekem. Én felvettem a cipőmet.
- Jó éjszakát Hitsugaya Toushiro taicho – mondtam majd már kint voltunk a verandán. Hyourinmarunak a mellkasáig értem. Ő megállt az ajtóm előtt, habozott egy pillanatig majd félre húzta azt.
- Köszönöm a kíséretet. Tudod, ha egyszer beszélgetni támadna kedved vagy ilyesmi, akkor szólj – hajoltam meg az ajtóban. – Jó éjszakát Hyourinmaru, ja és szólíts nyugodtan Neko-channak – majd behúztam az ajtót, és ahogy voltam rávetődtem a futonra és rögtön elaludtam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
